János 9:1
Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert.
János 9:2
Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki követett el bűnt, hogy vakon kellett születnie, ő, vagy a szülei?”
János 9:3 Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.
Az elme és az emberi erőforrások területének különböző szakértői – mint például Tony Buzan és Sir Ken Robinson – megállapították, hogy minden gyerek nagyon különböző, és a gyerekeknek különböző módokon kell tanulniuk. Egyik gyerek jobban tanulhat vizuális módszerek segítségével, míg egy másik számára kedvezőbb lehet a lineáris megközelítés. Egyik személyiségtípus akkor fejlődik igazán, ha a tanulást mozgás kíséri (ahelyett, hogy nyugodtan ül egy székben az asztalnál), a másik egyén pedig úgy találhatja, hogy a képzelőerő, sőt akár az álmodozás az egyik legfontosabb képessége a tanulásnak. Végül is, maga Einstein emlékeztetett arra, hogy a képzelet fontosabb, mint a tudás.
Sajnos az egész nyugati oktatási modellünk a gondolkodásnak és értékelésnek olyan szintjén ragadt, amely megfelelő volt az ipari korszakban, de nem az a mi korunkban. Ezt alaposan megtárgyalta sok gondolkodó, és részletesen bemutatta Sir Ken Robinson az Out of our Minds – Elment az eszünk c. könyvében.
Korunknak rá kell jönnie, hogy a gyerekeket kevésbé egyoldalú modellekkel kell értékelni. A többszörös intelligencia modellje, amit eredetileg Howard Gardner dolgozott ki a Harvard Egyetemen, sokkal alkalmasabb a tehetségek nyilvánvaló sokszínűsége számára, amire a mai társadalomban és gazdaságban szükség van.
Sok ADHD-val diagnosztizált gyereknek lehet, hogy egyszerűen csak olyan megközelítésre lenne szüksége, ami engedi, hogy a tanuláshoz mozgást és képzeletet használjanak. A mi merev oktatási modellünket, ami abból származik, amit az „akadémia illuziójának” neveztek, bizonyára nem értékelte volna túl nagyra Arisztotelész, aki szeretett sétálni tanulás közben. Ezt a nagy gondolkodót peripatetikus filozófusnak nevezték (peripateo = sétálni), mert szerette séta közben oktatni tanítványait.
A Líceumban (Arisztotelész iskolájában) a vitákat úgy tartották, hogy közben a tanárok és a diákok körbejárták az iskola területét, kiérdemelve ezzel a „peripatetikus” vagy sétáló iskola nevet.
A figyelmetlenség, a hiperaktivitás és az impulzivitás az ADHD kulcs-viselkedései. Esetenként szükséges lehet diagnózist kérni, és néha, végső megoldásként akár valamiféle gyógykezelést is lehet alkalmazni, de csak akkor, ha a „probléma” megközelítésében való változtatás nem segít.
A megközelítés megváltoztatása nagyon gyakran igényli a gondolkodás és a tapasztalat re-orientációját, ami sok esetben mindenki számára csodálatos eredményekkel járhat.