A kisgyerekek imádják mások arcát vizsgálgatni, igaz? Nézik és bámulják, majd újra felfedezik – egész közelről! Imádják nézni azt, ami nyilvánvalóan a legizgalmasabb dolog a világon: az emberi arcot. Végtelen kontúrjával, árnyalataival és az érzelmek játékával – az emberi arc teljesen természetesen magára vonja a kisgyerek figyelmét.

De mit mondunk a kisgyerekeknek, amikor így néznek ránk? „Ne csináld ezt, ne bámulj!”

Igen, kérdezem Öntől, kedves olvasó, mit szokásunk mondani a gyerekeknek, amikor arra használják több százmilliónyi csodálatos fényreceptorukat, hogy megtekintsék az előttük lévő, izgalmas és teljesen egyedi arcot, és amikor elkezdenek körbejárni, és mindent meg akarnak érinteni, felfedezni a környezetüket nagy érdeklődéssel?

Azt mondjuk: „Ne bámulj, ne mászkálj, ülj nyugodtan… ne nyúlj hozzá!” Aztán, amikor a gyerek a képzeletét használja vagy énekelni kezd, azt mondjuk: „Ne álmodozz, ne énekelj… maradj csöndben!”

„Ne bámulj, ne álmodozz, ne bolondozz, ne énekelj, ne nyúlj hozzá, ne nézd!… ne játssz az ételeddel, ne JÁTSSZ AZZAL, ne mocorogj, ne izegj-mozogj, amikor valaki beszél hozzád… ne mozogj, amikor tanulsz!”

Azonban a gyerek összes ilyen tevékenysége teljesen természetes – az emberi természet tiszta kifejeződései. A kisgyermek a legcsodálatosabb, a tanuláshoz látszólag tökéletesen megtervezett eszközzel születik: az emberi aggyal. És mégis, mi felnőttek azt szoktuk mondani a gyerekeknek, hogy: „Ne használd ezt a csodálatos eszközt, csak ülj ott, és maradj csöndben.”

A gyermeknek joga van a gyermekkorhoz. A gyermeknek joga van élvezni azt az örömet, ami az agyának és egyéb képességeinek szabad használatából fakad, pontosan úgy ahogyan a természet megteremtette.

 „Parancsba adta a szót: öljetek, és megölte a kisgyerekeket.” (“So he sent the word to slay and slew the little children.”)

 Heródesről a „Fiunk született nekünk” című karácsonyi énekben.