Az emberek manapság elveszítik a bisztonság és a „valahova tartozás érzését”, amit a vallás, a család, a nemzeti és kulturális identitás és a biztos munka valaha nyújtott. Ezzel egyidejűleg arra kényszerülnek, hogy alkalmazkodjanak az exponenciálisan gyorsuló társadalmi és kulturális változásokhoz, melyeket a digitalizáció és számtalan egyéb új technológia hajnala hozott el.
Az ilyen hirtelen változás okozta stresszt és lelki kificamodást sok évvel ezelőtt előre látta és jellemezte Alvin Toffler. Figyelmeztetett arra, hogy az emberi lények egyre jobban szenvednek az összezúzó élményektől és összezavarodástól. A „jövő sokkolja” őket.
A New York Times-ban megjelent 1992-es cikk szerint (írta Daniel Goleman) néhány országban annak a valószínűsége, hogy az 1955 után született emberek súlyos depresszióban fognak szenvedni – nem csak szomorúságban, hanem bénító kedvetlenségben és a reménytelenség nyomasztó érzésében – életük valamely szakaszában, több mint háromszor nagyobb, mint nagyszüleik generációjában.
Megfigyelhetjük a szenvedést, amit az összetartozásnak ez a hiánya okoz azoknál a gyermekeknél, akik „mozaikcsaládokban” és olyan közösségekben és társadalmakban élnek, ahol az értékek és szerepek hagyományos egyensúlya (anya, apa, nagymama, tanár stb.) megbomlott. A London Business School 2009-es videójában Rob Goffee professzor és Gareth Jones megvitatják azt a megállapítást, hogy az emberek hatalmas szükléglete és vágya az, hogy valamiféle közösséghez tartozzanak.
De mi van akkor, ha ez a közösség nem a helyes értékeken alapszik? Mi van akkor, ha a kohéziót – például – az egyének szabadsága árán éri el?
Arisztotelész (és mások) szerint az emberi lény társas lény (zoon politikon), és mint ilyen szükséges kötődnie másokhoz ahhoz, hogy megtapasztalja ezt az emberséget, és hogy fejlessze az összetartó társadalmi világot maga körül. De a kötődésnek valósnak kell lennie. Elő kell mozdítania a növekedést és a szabadságot, nem pedig megfosztania minket ezektől.